Hospice

Hospice szellemű ellátás a Népjóléti Szolgálat Idősek Otthonában, Celldömölkön


A haldokló ember testi-lelki-szociális gondozása igen nehéz feladat. Ez a feladatellátás azonban elkerülhetetlen. Különös jelentőségű az idősek otthonaiban, ahol gyakran találkoznak az elmúlással, s közösen mennek végig mind a lakók, mind a gondozók ezen az úton. Szeretetet, tapintatos részvétet, alapos elméleti és gyakorlati felkészültséget igényel a halálba menő ápolása. 
Alapkoncepciónk, hogy életük utolsó hónapjaiban a szenvedőknek támaszt, ápolást és gondoskodást kell adnunk. A meghalást az élet részének és olyan folyamatnak tekintjük, melyet sem rövidíteni, sem mesterségesen meghosszabbítani nem szabad.

Fontos az emberi méltóság tiszteletben tartása az utolsó percig. Ehhez elengedhetetlen az őszinte magatartás, a betegek vallási meggyőződésének elfogadása, vallásgyakorlásának biztosítása. Ugyanakkor tiszteletben tartja a nem hívő betegek világnézetét, kívánságait.
A gondozók azt tudják adni, ami annyira hiányzik a világból: időt, helyet és hozzáértő segítséget az utolsó hónapokra, hetekre, órákra. Olyan tulajdonságokkal rendelkeznek mint érzékenység, becsületesség, empátia, kedvesség, a meghallgatás és a bátorítás képessége, hitelesség.
Nemesdömölki úti Intézményünk 2001-ben nyitotta meg kapuit. A 22 fő befogadására alkalmas épületben egy, illetve kétágyas zuhanyzóval ellátott lakószobák várják a lakókat.
A fenntartó és az intézményvezetés célja is az volt, hogy Celldömölk és Kemenesalja településein élő, segítségre szoruló idősek számára biztosítson otthonos, családias légkört és magas színvonalú gondozást. Nagy előnynek érezzük azt, hogy a lakók nem szakadnak el szűkebb pátriájuktól, hiszen „itthon” maradnak Celldömölkön. Családjukkal, ismerősekkel élő és rendszeres marad a kapcsolat. Célunk, a gondozottak testi, szellemi, mentális szükségleteinek kielégítése. Munkánkat a legjobb szakmai tudásunkkal, tisztelettel és szeretettel végezzük. A hozzátartozókkal együtt dolgozunk azért, hogy lakóink minél otthonosabban érezzék magukat.


A mentálisan jobb állapotban lévő lakóink pontosan tudják, hogy az otthon számukra az utolsó lakóhelyük. Tisztában vannak betegségeikkel, tudják, hogy öregek, tudják, hogy sok mindenben segítségre szorulnak. Az otthonban töltött évek minősége fontos számukra, méltóságteljes nyugodt életet szeretnének életük végéig. Ez csak akkor valósítható meg, ha őket is bevonjuk az ellátásukkal kapcsolatos döntésekbe, és igényeiket megpróbáljuk messzemenőkig figyelembe venni.
Az újonnan érkezőt a lakóközösség fogadja. Ő bemutatkozik, elmeséli életútját, szokásait, legemlékezetesebb élményeit. A régebbi lakók elmondják az intézményben kialakult szokásokat, a mindennapokról a tudnivalókat, majd az új lakó felakasztja az ő nevével ellátott falevelet az életfára. A falevelet a munkacsoport készíti az új lakó számára, s ez a falevél színes, mely mutatja az élet erejét. A falevél felakasztása az intézmény életfájára jelzés értékű: mutatja, hogy az új lakó az itt élő kis csoport tagja kíván lenni és szándéka szerint be akar illeszkedni az otthon életébe, s mutatja azt is, hogy a közösség befogadja őt. 
Akárcsak a befogadásnak, az elbúcsúzásnak is meg van a szertartása. Tudjuk és tapasztaljuk, hogy a halál, s saját elmúlásunk még mindig tabu téma. A halál szembeni attitűd a hárítás, elfojtás. Így aztán lehetőségünk sincs esetleg arra, hogy félelmeinket kibeszéljük, a meghalás tényét elfogadjuk. Ezen – önmagunkban is meglévő – korlátokat kell feloldanunk, s lehetőséget biztosítani lakóinknak is arra, hogy félelmeiket kibeszélhessék, megválaszolásra kerülhessen az élet, és elmúlás értelme. Erre nagyon jó alkalmak a gondozási munka végzése során történő spontán beszélgetések, de a mentálhigiénés munkatárssal, vagy lelkésszel történő informális és formális alkalmak is. Látja valamennyi lakónk, hogy intézményünkben az elhunytakat miként vezetjük a végső útjukon, s tudják, hogy ők is hasonló módon búcsúzhatnak el a földi itteni élettől. Tudják, hogy az itt dolgozókra mindig számíthatnak, minden esetben melléjük állnak. A mi figyelmességünk teszi lehetővé, hogy amikor ők már nem képesek kifejezni kívánságaikat, a lehetőségekhez mérten mégis minden úgy történjen, ahogy ezt ők szerették volna. Tudják, hogy nem múlnak el nyomtalanul a világból, mert a lakóink és a gondozó személyzet minden év halottak napján gyertyagyújtással és közös imával emlékezik meg az elhunytakról. A hospice szemlélet szerint a „jó halál”, békességben, méltósággal, fájdalom nélkül, saját környezetben, szeretteik által körülvéve következik be.
Az elmúlás egy individuális folyamat. Az ápolás, gondozás tervezésénél mindig az adott egyén problémáit kell figyelembe venni, az egyén szükségleteinek megfelelően teljesíteni kell. Figyelembe kell venni a haldokló kéréseit, kívánságait és jogait.
A halál beállta után az ápolási folyamatokat a gondozónőink az előírt protokoll szerint elvégzik, majd a felöltöztetett halott mellé keresztet, gyertyát helyezünk és lehetőséget biztosítunk a többi lakónak is hogy elbúcsúzzon társától. A temetést követő napon csoportos foglalkozás keretén belül veszünk búcsút az elhunyttól. Gyertyagyújtásos ceremónia során életfáról lekerül a lakó „levele”, s a fa tövében nyugszik tovább. Ezzel egyidejűleg egy fehér levélen felkerül arcképe „az elhunytak fájára”. A lakók és a dolgozók felelevenítik az együtt töltött évek során szerzett emlékeket, történéseket, élményeket. Hívő lakók a megemlékezést, elköszönést imával zárják. Fontosnak tartjuk megemlíteni azt is, hogy elhunyt lakónk szobája, helyére csak a temetést követően kerül új lakó. Ruháit, saját tárgyait csak ekkor szedjük és csomagoljuk össze. Úgy érezzük ennek is fontos jelzés értéke van az életben lévő lakók számára, nem gyorsan megszabadulni akarunk tőlük, hanem búcsúzni és emlékezni rájuk.
Végezetül fontosnak tartjuk megemlíteni a dolgozók mentálhigiénéjét is. Az idősek otthonaiban dolgozók létszámgondok miatt egyre nehezedő fizikai és mentálisan is nehéz körülmények közt végzik munkájukat. Ahhoz, hogy a kiégés ne legyen szakmánk természetes velejárója, gondoskodni kell lelki karbantartásukról, s ezért fontos szerepe van a kiégés elleni tréningeknek, supervisionak, de a közös munkatársi élményeknek is. Így tudjuk megőrizni emberségünket, munkához való alázatunkat, s méltóságunkat is.
Az előzőekben felsorolt és alkalmazott feladatok, teendők a másik telephelyen működő intézményünkben is hasonló módon történnek.
„Aki még nem élte át, nem is sejti, milyen az: elbúcsúzni, végleg, megváltoztathatatlanul. Aki átélte, az tudja, hogy rettenetesen nehéz annak, aki itt marad. De annak is nehéz, aki elmegy.”